Százötven kilós herceg Kelet-Európából

A cikknek a Népszabadságban megjelent, rövidebb verziója

A cikket illusztráló képeket a szerző készítette. Kattints rájuk, és láthatod őket nagyobb méretben is.
A cikkhez a Vissza gomb segítségével juthatsz vissza.

Nyirkos hajnalon kellett elindulnom ahhoz, hogy a megbeszéltek szerint korán reggel odaérjek a Tokió belvárosától jó hatvan kilométerre található istállóba. Jelen esetben a japán tradicionális sport, a szumó egy „klubjáról” van szó, a Szadogatake-bejáról. Külvárosi területen, egy kis buddhista-templomnak kinéző épületbe vezet az utam, és már belépés előtt hallom a huppogást és a kiáltásokat. Az ajtóban egy fiatal fiú köszönt. Megvárja még leveszem a cipőmet, majd bekísér az előtér-étterem-edzőterembe, ahol ül már egy-két kíváncsi rajongó. Míg a szumó klubok látogatása mindenki számára nyitott (be kell előtte jelentkezni), addig egy interjú valamelyik a bajnokkal közel sem ilyen egyszerű. Az egyik legnépszerűbb versenyzővel, a Japánban szupersztárként kezelt, a szumó kétezer éves történetében első európaiként kupát nyerő bolgár Kotoósú Kacunorival a találkozó megszervezése negyedévbe is beletellett.

Leülök az egyik párnára, és felmérem a terepet. Előttem, nekem háttal az „istállómester” terpeszkedik és ad utasításokat az előtte levő ring, a dohjó körül összesereglő körülbelül húsz szumósnak. Felváltva, páronként ütköznek meg, állásokat gyakorolnak, dobálják egymást. Az egyik fiatal, de már cseppet sem sovány fiút vagy tíz percen keresztül szenvedtetik. Földhöz vágják, de feláll, falhoz, törlik, majd felpofozzák. A dohjó homokja a hátára ragad, tiszta sár, szinte kiköpi tüdejét, de még folytatja. Megint falhoz vágják, akkor már sír. Történetünk főhőse, Kotoósú mindezt közben a ring bal sarkából nézi, majd nyújt. Ő csak a legvégén jön, így nyugodtan lazíthat. Közben néha azért oda-odadob japánul egy-két instrukciót, tanácsot. Bár csak huszonöt éves, látszik, hogy hallgatnak rá. Magasságával és testalkatával is kiemelkedik a mezőnyből, inkább tűnik izmosnak, mint „kövérnek”. Aztán ő következik: úgy tűnik, mintha nem adna bele apait-anyait. Talán a rendszeresen kiújuló térdsérülése miatt, hiszen a bal térdén ott is a fásli, jegyzem meg magamnak. Nemsokára az edzést lefújják.
Miközben a fiatalok felsöprik a ringet, húsillat kezd terjedni a levegőben. A májusi tornát ozekiként megnyerő Kotoósú már nem vesz részt a junioroknak szánt levezetésen, és természetesen az ebéd – vagy inkább óriás tízórai – készítésében sem. Az a kezdő, zöldfülű fiatalok dolga. Engem is invitálnak, hogy van-e kedvem csankó nabét, a szumósok ételét enni. Naná, hányszor van ilyen alkalom, és elfogadom a meghívást. A nézőtér hirtelen ebédlővé alakul át: az előbb még lent edző fiatal birkózók szolgálnak ki. A hírének megfelelően, nagyon laktató a leves-szerű, hússal és káposztával telített étel, mellé pedig a saláta és a fanyársra rakott hús, no és persze a sör. 
Időközben alsógatyában megérkezik Kotomicuki, az istálló másik, magasan jegyzett versenyzője, hogy megcsinálják a haját. A tradícióknak megfelelően ginkó levél-formájúra alakítja a copfot a fodrász, hiszen fotózás lesz. Közben, ugyancsak alsónadrágban, megjelenik Kotoósú is. Kivesz egy „Bulgária” elnevezésű joghurtot a hűtőből, majd egyből meg is issza. A tévében már többször láttam, hogy ő reklámozza az egyik nagy japán tejipari cég legnépszerűbb tejtermékét, a Bulgária joghurtot. Kotoósú aztán később elmesélte, hogy amikor Japánba érkezett, eleinte „joghurt-szan” volt a beceneve.
Ő is leül a fodrászszékbe, amit elkezdek fényképezni. Mondja, hogy ezt talán nem kellene, mert nem lenne ildomos, ha alsónadrágos képek kerülnének ki róla (Kotomicuki hagyta magát egyébként). Elnézést kérek, és közben eszembe jut, hogy a japánok kifejezetten csinosnak és helyesnek tartják a 203 centis és 152 kilós bolgárt, a sajtó néha pedig még a szumó Beckhamjének illetve a szumó hercegének is hívja. Hamar kész lesz, majd miután magára ölti ruháját, letelepszünk a földre és elkezdünk beszélgetni. Én sem vagyok kisnövésű, de Kotoósú még ülőhelyzetben is hatalmas. Polgári nevén Kalojan Sztefanov Mahljanov eredetileg szabadfogású birkózó volt, de tizenhét évesen már százharminc kilót nyomott. Ahogy meséli, azt gondolta, hogy még tovább fog nőni, és nem szeretett volna birkózói pályafutása során végig fogyókúrázni.

- A szumóban meg bármennyit lehet enni, így a legjobb súlyommal készülhetek - teszi hozzá mosolyogva.

Ezt a kérdést tovább boncolgatom. Azt mondja, tényleg korlátlanul és akármit ehet. Egy magazin azt írta róla, hogy a hamburgert jobban szereti, mint a szumósok ételét, a csankó nabét. Körbemutat a teremben, és mondja, hogy itt aztán nincs hamburger (ő is ugyanazt ette „tízóraira”, mint én, kiegészítve egy jó nagy adag rákszirommal.) Itt minden csankó, magyarázza, ami annyit tesz, hogy együtt eszi a család. Még a szusi vagy a tükörtojás is.

Az ételekről szóló epizód után visszakeveredünk a szumóhoz. Bulgáriában, a Testnevelési Egyetemen van egy nyári sportakadémia. Amikor a nyári birkózóedzéseknek vége lett, akkor a szőnyeget letakarták, és ugyanott kezdték a szumót. Kotoósú szerint ez azért is érdekes volt, mert a birkózásban csak azonos súlyú ellenfelekkel került össze, de a szumóban sokkal kisebbel és nagyobbal is. Aztán tinédzserként elkezdett szumós versenyekre járni. Ott fedezte fel egy volt japán szumós, aki több évtizede él Németországban. Az ő segítségével került Japánba, és 2002-ben mutatkozott be a tradicionális szumóvilágban. Amelyről egyébként azt tartják, hogy nagyon kemény, már-már megalázó a fiatalok, kezdők sora. Kotoósú szerint eleinte mindenhol nehéz, nemcsak a szumóban. De hozzáteszi, hogy az első időszak számára is nagyon kemény volt; a takarítás, a mosás, a csankóétel-készítés és az idősebb rikisik, birkózók kiszolgálása.

- Sokan el is mennek - mondja, majd mélyen a szemembe néz. -  Még Önnek is sokk lenne -teszi hozzá mosolyogva, majd folytatja, hogy a japán nyelv volt a legnehezebb számára. Eleinte mutogattak neki, hogy ezt kell csinálni, azt kell csinálni. Ma már azonban ő ad japánul instrukciókat a fiataloknak

- Figyeltem, mit beszélnek körülöttem. Úgy tettem, mint a gyerekek, így egy év alatt megtanultam japánul.

Minden reggel edzés van, délután izomerősítés, a fiataloknak este még ott van a rendrakás és a takarítás is. Ennek kapcsán rátérünk a reggeli esetre, amikor a fiatal szumós fiút kifulladásig hajtották, szinte verték.

- Annak idején velem is ezt csinálták, és én is ezt csináltam, edzettem reggel fél öttől tizenegyig. Egyedül is, amikor a többiek pihentek. Akkor fél ötkor keltem, és kilenckor már ágyban voltam. Ma már megtehetem, hogy hétkor kelek, és tizenegy-éjfélig is fennmaradjak – amikor ezeket meséli, elhalad mellettünk a reggeli edzés szenvedő alanya. Kotoósú javasolja, hogy kérdezzük őt is meg.

- Nabe, te miért edzel? – kérdezi hangosan a bolgár

- A barátnőm kedvéért – feleli a reggel még szinte síró, legalább százkilós fiú vigyorogva.

Tizenegy verseny, az egyik legrövidebb idő alatt magas rangú profi szumóssá, makuucsivá lett, magas és gyors versenyzőnek tartott Kotoósú azért hozzáteszi, hogy az eset a fiú érdekében volt, hogy minél hamarabb megerősödjön. (Közben azért eszembe jut egy tavalyi botrány, amikor egy másik istállóban szó szerint halálra „edzettek” egy tizenéves szumóst).

A szumóban többször elhangzik kritikaként, hogy a külföldiek gyorsabban emelkednek föl, mint a japánok. A 2006 óta – első európaiként és mindössze hatodik külföldiként – a szumó második legmagasabb rangjában ozekiként versenyző bolgár szerint erről szó sincs. Mindenki csak azt látja, akik fölemelkednek. A legtöbben fél év, két vagy három kupa után abbahagyják. Azok tesznek csak erőfeszítéseket azonban, akik sikerre éheznek, és van bennük kitartás. Hozzáteszi, hogy sok japán gyerek is belekezd a szumóba. Sokan közülük elkényeztetettek, és nem kell megerőltetniük magukat, hogy fenntartsák magukat, mert a szüleik mindenben támogatják őket. Így nem lesznek kitartóak – mondja.

Kotoósú apja, aki amúgy birkózóedző, korábban súlyos balesetet szenvedett. A bolgár fiú elismeri, a pénz, a jutalom is szerepet játszott abban, hogy profi szumós lett. Nem csak a családját támogatja anyagilag, hanem szülővárosát is. Legutóbb például egy konténernyi, gyerekeknek való kerekes székeket küldött.

Szerinte egyébként a szumóban sokkal nehezebb eljutni a csúcsra, mint a birkózásban. A birkózásban egy évig edzenek a világbajnokságra, a szumóban azonban több basó is van egy évben. Szünet nincs, így ha valaki megsérül, akkor nem tudja kihozni magából a legjobbat. Ha a kupát kihagyja, akkor a rangját, a besorolását teszi kockára.

A sérülésekkel gyakran bajlódó Kotoósút idén egyébként már-már visszasorolták, amikor a májusi kupán kiváló teljesítményt nyújtva megverte mindkét jokozunát, és első Európaiként megnyerte a császári kupát.

Sok hobbija van, de ahogy meséli, nincs rájuk elég ideje. Golfozni is szokott, de az internetet is szereti, saját blogja van. Eljár horgászni, nyáron pedig a tengerben szeret úszni. Kérdezem tőle, hogy áll a lányokkal, ha már egyszer a szumó Beckhamjének tartják.

 - Nem segít ám annyira – mondja nevetve, majd hozzáteszi, hogy azért sok rajongója van.

Említem neki a szumó magyar népszerűségét. Azt tanácsolja a magyar fiatal birkózóknak, hogy jöjjenek Japánba, erősödjenek meg, mert sok jó várhatja őket. Igaz, hozzáteszi, hogy egy szumóistálló csak egy külföldit vehet fel. Most is vár két bolgár, de nincs hová menniük, várniuk kell a lehetőségre.

Az egész interjú alatt izgága Kotoósú ekkor elveszi a tollamat. Egy légitársaság reklámtolla, így az utazásról kezdünk beszélni.

- Többször voltam Magyarországon, kétszer fiatalabb koromban szumózni is. Meglepődtem, hogy a magyarok milyen sok kenyeret és szalámit esznek, és zöldséget nem nagyon. A magyar szalámi nagyon finom, jól el van találva – mondja nevetve.

Megígérem neki, hogy küldök neki egy rúddal.

- Majd elosztjuk a többiekkel – utal zárszóként az szumósvilág és az istálló családi jellegére.

Palanovics Norbert – Tokió