Mítoszok és legendák

  A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a "népies" szumó, amely eredetét a legősibb rituális mérkőzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, hálából a jó termésért.

  Japán minden részében rendeztek szumótornákat a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmából. Az esetek többségében ezek úgynevezett szumóáldozat-bemutatások voltak. A szumaibitók küzdelmei a jó termésért fohászkodó ima részei voltak, vagy éppenséggel rituális hálaadások. Később jótékonysági tornákat is rendeztek, amelyeken út- és hídépítésre és egyéb társadalmi munkákra gyűjtöttek pénzt.

  Ezeken a tornákon parasztok, kézművesek, kereskedők és egyéb köznépek vettek részt. A mérkőzéseket gyakran a városok és falvak utcáin és terein rendezték meg, és ezek megszámlálhatatlan bámészkodót vonzottak. Ezeken a mérkőzéseken nem volt sem dohjó, sem bíró, a birkózók sem viseltek rituális öltözéket. A győztes kilétét a legdemokratikusabb módszerrel állapították meg, az lett a győztes, aki a földre döntötte ellenfelét, vagy a nézők közé kilökte azt.

  Az Asikaga-sógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok időszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a "népies" szumó. A nagy földesurak, a daimjók igyekeztek egymáson, de még a sógunon is túltenni, fényűző, nagyszabású szumótornákat rendeztek váraikban, ezeken több száz szumótori vett részt egyszerre. Egyedül 1568-ban két hatalmas tornát rendeztek, az egyiken, Omie tartományban 300, a másikon, Kiotóban 1500 szumaibito gyűlt össze.

  A birkózók nemcsak nagylelkű adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. Továbbá ünnepi kötényt viseltek, amelyre a nagyúr nevét hímezték Egy ilyen támogatás jólétet biztosított, így sok ígéretes rikisi küzdött azért, hogy egy daimjó felfigyeljen rájuk. A ranglista inkább a hűbérbirtok nevét tüntette fel, mint a rikisik valódi születési helyét.

  A korszak végén megjelentek a szumótorik első hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) előfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 8-10 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.

A szumó "aranykora"

  További fejlődéséhez a szumó az Edo-korszakban (1603-1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmi-gazdasági helyzet állt elő, amely elősegítette a kereskedelem, kézművesség, a művészetek fejlődését.

  Különösen hevesen terjedt ebben az időszakban a "népies" szumó. Paraszti közösségek, kézműves és kereskedő céhek rendszeresen szerveztek mérkőzéseket és nagy tornákat. A "tiszta", lovagi szumó eltűnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az "utcai" szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel "jótékonysági" tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.

  Ezt a fajta szumót "kandzsin-zumónak" hívták, utalva arra, hogy azért tartották, hogy adományokat gyűjtsenek a templomok, hidak karbantartására, építésére és egyéb közmunkákra. Természetesen a pénz egy részét a rikisik javadalmazására fordították, akik közül akkoriban sokan róninok (gazdátlan szamurájok) voltak. Idővel az összegyűjtött pénzt elsősorban a szumótorik fizetésére fordították.

  Az "utcai" szumóban ugyanakkor korlátozásokat vezettettek be, mert a városok terein és utcáin megrendezett küzdelmek győzteseinek eldöntése mindenféle bíráskodás nélkül történt, és ilyenkor gyakran fordult elő tömegverekedés, sőt, fegyveres összecsapások is a polgárok között.

  Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fővárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik professzionális szervezetei, amelyeket a kézművescéhek mintájára hoztak létre. Ugyanakkor a szumótoriknak nagyobb társadalmi pozíciója volt, mint a kereskedőknek és az iparosoknak. Mivel többségük katonai környezetből érkezett, a birtok nélküli szamurájokkal tették őket egyenlővé.

  A sógunátus engedékeny intézkedésekkel kezdte szabályozni a rikisik szervezeteinek működését. A XVIII. század végének "jótékonysági" tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt. Ezektől a tornáktól már közvetlenül vezet a történet a modern szumóhoz.

  Ezidőtájt megjelennek a szumómérkőzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Ezek először négyszög alakúak voltak, később földdel töltött zsákokkal kerítették körbe a mérkőzés helyét. Így született meg a dohjó, amely ennek az ősi sportágnak sajátos látványt adott.

  Véglegesen meghatározták a küzdelem előírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerősítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.

  Az Edo-korszakot méltán nevezik a szumó kialakulása és fejlődése aranykorának. A hivatásos rikisik tornáit (baso) a XVIII. század végétől rendszeresen, évente kétszer rendezték meg.

  A japán nép életének elválaszthatatlan részévé vált szumó komoly befolyással bírt az ország kultúrájára és művészetére. Olyan irodalmi alkotások jelennek meg, amelyekben szumótornákat írnak le, a hagyományos japán színjátszásban, a kabukiban népszerű rikisik a darabok főszereplői. A világszerte ismert színes japán metszetek (ukijoe) modorában kialakul egy új műfaj, a szumoe. A közönség kedvenceinek színes portréi vagy a mérkőzéseket ábrázoló képek még az alacsony jövedelmű japánok számára is elérhetők voltak, és abban az időben óriásinak számító példányszámban terjedtek Japán-szerte. A ukijoénak ez a műfaja a modern ózumóban is él és virágzik.

Szumó az új- és legújabb korban

  A japán szumónak nagyon nehéz időszakot kellett átélnie az 1868-as Meidzsi-restauráció idején, amikor a sógunátus hatalma megdőlt, és visszaállították a császár egyeduralmát, és a politikai színtérre felemelkedett a fiatal burzsoázia.

  Majdnem három évszázadnyi bezárkózás után Japán az amerikai hadiflotta fegyvereinek fenyegetése alatt kénytelen volt megnyílni a külvilág számára, és mohón szívott magába minden újdonságot, minden nyugati dolgot.

  Japán lendületes modernizációja óriási hatást gyakorolt a születőben lévő társadalmi gondolkodásra. Az ország kulturális és társadalmi életében megjelenő sajátos és tősgyökeres japán jelenségek támogatóit nagy hangon retorgrádoknak és reakciósnak kiáltották ki. A szumó is heves támadások össztüzébe került. A haladás legbuzgóbb japán hívei egyenesen azt követelték, hogy törvényi úton tiltsák be a szumót, mint a feudális korszak csökevényét.

  A szumó elveszítette mecénásai támogatását. A hivatásos klubok (heják) és a rikisik egész hada megélhetés nélkül maradt. A legnépszerűbb birkózók arra kényszerültek, hogy kiegészítő jövedelem után nézzenek. Így például, a Tokióvá átkeresztelt Edóban a szumószövetség határozata alapján önálló tűzoltóegység alakult, amelyben 56 rikisi dolgozott hősiesen.

  A válságot az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erőfeszítései küzdötték le. A szövetséget átalakították Tokiói Szumószövetséggé, amely az általános demokratizálódás befolyása alatt néhány haladó változtatást vittek a tornák szabályzatába. 1873-ban megengedték a nőknek, hogy látogassák a mérkőzéseket. A nők azonnal lelkes szurkolókká váltak, és segítettek visszaállítani a szumó elmúlt dicsőségét.

  A legősibb japán küzdősport jövőjéért folytatott harcnak a Császár vetett véget. Az ő legmagasztosabb engedélyével, 1885-ben az Enrjokan csarnokban Őfelsége jelenlétében bemutató szumótornát rendeztek. Ily módon a Császár alattvalói emlékezetébe idézte a "szumószemlélés" szertartását és világosan értésre adta, hogy a szumó az ő érdeklődési körébe tartozik.

  Egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlődhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerűbb emberig.

  Ebben az időszakban több fontos esemény történt. Tokió Rjógoku nevű kerületében 1909-ben szumócsarnok épült. Ettől kezdve minden tokiói basót itt, a Kokugikanban rendeznek meg. 1927-ben a területi szumószövetségek egyesültek, létrejött Nagy-Japán Szumószövetsége, amely kereskedelmi szervezetté, vagyis kifejezetten professzionálissá vált.

  Az ózumó legnépszerűbb alakja ekkor Hitachiyama jokozuna volt, aki a legfelső - makuucsi - osztályban való szereplésekor kimagasló eredményt ért el: győzelmeinek és vereségeinek aránya 150-15 volt. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően új szabályzat született, ami a rikisik társadalombeli viselkedését írta elő. Ennek megfelelően a szumótorik a nyilvánosság előtt kötelesek voltak mindig "szigorúan és szépen" felöltözve, rangjuknak megfelelő kimonóban megjelenni és "lovaghoz méltó fegyelemmel és udvariassággal viselkedni". Hitachiyama széleskörű felvilágosító tevékenységet is folytatott, minden lehetséges módon népszerűsítette a szumót, nemcsak Japánban, hanem a határokon túl is. 1907-ben látogatást tett az USA-ban, ahol Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A jokozuna számos bemutatót tartott itt.

  A szumó fejlődésének jelentős mérföldköve volt 1928, amikor megkezdődtek a tornák élő rádióközvetítései. A mérkőzések lefolytatásában hoztak néhány új szabályt: a dohjóra felfestettek két fehér csíkot, avagy startvonalat (sikiri-szen), magát a kör pedig egy kicsit megnövelték: 13-ról 15 sakura (kb. 4 méterről 4,55 méterre). A bírók létszámát megnövelték: a dohjón álló bíró, a gjódzsi és a négy oldalbíró, azaz simpan mellé adtak egy főbírót, a simpancsót. Ezeknek az újításoknak köszönhetően a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.

  A háború előtti években jelent meg az ózumó legfényesebb csillaga, a Nagy Jokozuna, Futabayama. A szumó csúcsára 1936-ban felkapaszkodva, Futabayama három év folyamán nem talált legyőzőre. 69 egymás utáni mérkőzésen győzött és sorozatban öt tornát nyert meg. 1939 márciusában, a három diadalmas évet követő első, Akinoumitól elszenvedett vereség másnapján minden japán újság különszámot jelentetett meg és ezek hatalmas példányszámban fogytak Japán-szerte. Ez egy össznemzeti ügy volt, sokkal jelentősebb az emberek számára, mint a kabinet lemondása.

  1941-ben megkezdődött a csendes-óceáni háború, és az ózumó, akárcsak sok minden más Japánban, öt hosszú évre megszűnt létezni.

  A háborút követő években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép ősi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelőtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete és a japán társadalom felső köreinek figyelme megmentették a szumót.

  Már 1946 tavaszán megrendezték az első tornát Tokióban, 1947-ben pedig a demokratikus haladás befolyására az ózumóban egy sor átszervezés történt. Néhány változtatás történt a basók megrendezésében, számukat háromról hatra növelték (és így már nem csak Tokióban rendeznek tornákat, hanem Ószakában, Nagojában és Fukuokában is).

  A hatvanas évek közepétől a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, például Párizsban, Kanadában és Ausztráliában is jártak már.