Takanohana sajtótájékoztatója

Vissza a Cikkek indexhez

Kérdés: Ojakata, kezdhetjük önnel, kérem?
Futagoyama: Igen. Kérem, bocsássák meg, hogy ülve beszélek. Elõször is szeretném kifejezni köszönetemet azért, hogy ennyien voltak olyan kedvesek és összegyûltek itt, hogy részt vegyenek a Takanohana visszavonulása kapcsán megrendezett sajtótájékoztatón. A mai napon Takanohana visszavonult, hogy elfogadja a "Takanohana" egygenerációs tosijorit. Mostantól arra fog törekedni, hogy az újonnan toborzott birkózókat nevelje és irányítsa. Kérem önöket, adjanak meg neki minden segítséget, amire szüksége lehet.

Takanohana (feláll): Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ma eljött ide. A mai napon én, Takanohana, visszavonultam az aktív szumóbirkózói pályafutástól. Szeretném kifejezni õszinte, szívbõl jövõ köszönetemet mindazoknak, akik a dohjón való bemutatkozásomtól kezdve a mai napig szurkoltak nekem. A média munkatársainak is köszönöm a folyamatos támogatást és segítséget. Nagyon szépen köszönöm.

K: Egy kis idõ már eltelt azóta, hogy meghozta a döntését a visszavonulásról. Mik a gondolatai most?
T: Most igazán kipihentnek érzem magam.

K: Mikor határozta el, hogy visszavonul?
T: A tegnapi (Aminishiki elleni) mérkõzés után, gyakorlatilag akkor döntöttem.

K: Tegnap este, amikor a siso (Futagoyama ojakata) meglátogatta otthonában, úgy értesültünk, hogy ön éppen edzett. Mire gondolt akkor?
T: Arra az edzésre... Nos, könnyebb gyakorlatokat végeztem, csak hogy pihentessem az agyamat. A meccs után már elég biztos voltam a dolgomban, csak arra kértem a sisót, hogy adjon még egy kis idõt reggelig.

K: Amikor elhatározta, hogy visszavonul, nem voltak kétségei?
T: Természetesen voltak, minthogy ilyen döntést még nem hoztam elõzõleg. De képes voltam már friss fejjel értékelni a tegnapi mérkõzést, és meg vagyok gyõzõdve róla, hogy jól döntöttem.

K: Más szóval úgy érzi, nem hagyott maga mögött semmi tennivalót és nem sajnál semmit?
T: Nem különösebben. Nem sajnálok semmit. Csak hatalmas hálát érzek azért a szumóéletért, amit eddig élhettem.

K: A sisótól szeretnék kérdezni. Amikor a jokozuna döntésérõl nyilatkozott, mit érzett magában?
F: Amikor elõléptették jokozunává, azt mondtam neki, hogy amint úgy érzi, hogy nem fizikailag nem képes többé versenyezni, vonuljon vissza. És ezen a tornán láttam, hogy minden erejét összeszedte, ahogyan csak tudta, de a térde nem fogja bírni. Radásul az utóbbi napokban egy nagyon fájdalmas vállsérüléstõl is szenved, úgyhogy arra gondoltam, ezen már nem lehet segíteni. Ahogy néztem õt ezen a tornán, arra gondoltam, hogy jelentõsen elhagyta õt az ereje.

K: Mint ojakatának, nem fog önnek hiányozni?
F: Nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezõleg, inkább megkönnyebülve érzem magam.

K: Újra a jokozunát kérdezném. A tizenöt évbõl 49 tornát, egy kicsivel több mint nyolc évet töltött el jokozunaként. Ha most visszatekint a 15 évre, mit lehet elmondani az ön sportbeli életérõl?
T: 15 éves koromban léptem be a szumó világába, azért, mert nagyon szerettem. Hogy õszinte legyek, soha nem gondoltam arra, hogy valaha is jokozuna leszek. Nagyon örülök annak, hogy képes voltam végigcsinálni eddig a pontig, a visszavonulásig. És szeretném hozzátenni, hogy semmi nem pótolhatja azt a bátorítást és buzdítást, amit annyi embertõl kapok a mai napig. Ez adta nekem a legtöbb erõt. Most szeretném viszonozni mindezt a nagylelkûséget, és keményen fogok dolgozni a Szumó Kjókai (Szumószövetség) javára ezután is.

K: Jokozuna, az imént ön utalt arra az idõre, amikor belépett a hejába. Emlékeim szerint akkoriban az ön és fivére az edzéseken úgy tûnt, hogy majdhogynem, mondjuk így, harcot folytatnak. Hogyan emlékszik ön azokra az idõkre?
T: Akkortájt még egy lépésnyit sem láttunk elõre. Nap mint nap kemény edzéseket folytattunk, és ez volt az egyetlen érzelmi támaszunk. Nem volt ez egyéb valódi, tiszta küzdelemnél.

K: Az önök élete már akkor is a média reflektorfényében zajlott. Hogyan vélekedik ön a sajtó állandó jelenlétérõl, milyen érzés az, amikor az életét folyamatosan figyelemmel követik?
T: Amikor a bátyám és én beléptünk a hejába, nyilvánvaló volt, hogy történetünket felkapják, hiszen apánk is rikisi volt régebben. Én teljesen úgy fogtam ezt fel, mint valamit, amibe beleszülettem, ebbe a környezetbe, ami ezt az életet adta nekem. Én csak azt akartam, hogy kiállok és becsülettel és tisztességgel küzdök.

K: Miután jokozuna lett, több sérülést is elszenvedett. Leginkább másfél éve azon a Natsu Bashón, amikor azt a súlyos térdsérülést szerezte. Hogyan emlékszik vissza az akkori döntésére, hogy folytatja és dohjóra lép az utolsó napon, további sérüléseket kockáztatva?
T: Egyszerûen ott akartam lenni és küzdeni akartam. Végülis volt egy olyan erõs érzésem, hogy ez lesz az utolsó meccsem. Annyira hittem ezt, hogy fel kellett állnom aznap a dohjóra.

K: A rendes mérkõzést (Musashimaru ellen a 2001-es Natsu Bashón) ön elveszítette, és újra találkoznia kellett ellenfelével a rájátszásban. Mire gondolt, miközben a meccs elõtti bemelegítést végezte?
T: Ott guggoltam, és ráébredtem, hogy úgy vagyok ott a dohjón, hogy a térdem állapota nagyon bizonytalan. Érzékeltem, hogy szörnyûek a körülményeim, ezért csak annyit próbáltam tenni, hogy beállok a sikiri-vonalhoz, szemben az ellenfelemmel.

K: Ön megnyerte a tornát, de igazán nagy árat fizetett ezért azzal, hogy át kellett esnie egy nehéz mûtéten és gyötrelmesen hosszú idõt kellett eltöltenie a rehabilitációval. Ez alatt az idõ alatt hogyan gondolt ön a visszatérésre?
T: Ez volt az elsõ mûtét, amelyen átestem, így fogalmam sem volt arról, hogy hogy lesz a továbbiakban. Az idõ csak telt anélkül, hogy bármit kitalálhattam volna. Nagyon rövid idõ kellett ahhoz, hogy ismét járni tudjak, de hogy sikókat (lábemelés) csinálhassak, vagy leguggolhassak, még nagyon hosszú idõnek kellett eltelnie. Úgy éreztem, jó sok alapgyakorlatot kell elvégezzek, hogy erõsítsem a térdem és a lábaimat.

K: Úgy tûnik, anélkül kezdte el ezt a nagy tornát, hogy kellõképpen felépült volna a térdsérülésébõl. Mi volt az oka, hogy mégis a részvétel mellett döntött?
T: Ami a térdemet illeti, úgy érzem, hogy az operáció óta akkor volt a legjobb állapotban. A második napon szereztem egy vállsérülést, de - ahogy mondani szokták - az, hogy megsérülsz-e vagy sem, csak rajtad múlik. A sérüléssel nekem magamnak kellett szembenéznem. Ez végülis két nap kihagyásához vezetett. Mindezek ellenére vissza akartam térni a küzdõtérre. Most hogy elérkeztem erre a fordulópontra, akartam még valami maradandó nyomot hagyni magam után.

K: Egyesek azt mondják, hogy ki kellett volna hagynia ezt a tornát és inkább megragadni a következõ tornán kínálkozó lehetõségeket
T: Rengeteg idõt, tulajdonképpen egy év és négy hónap kyujo-t kaptam a felépülésre, és tulajdonképpen már visszatérnem az aktív versenyzéshez. Eszembe sem jutott, hogy ki kellene hagynom ezt a tornát.

K: Most 30 éves korában visszavonul. 15 eseménydús évet töltött el a szumó világában. A Makuucsi osztályban 22 tornagyõzelmet ért el. Milyennek látja a saját teljesítményét?
T: Ahogyan azt már említettem, amikor a szumó világához csatlakoztam még egyáltalán nem volt biztos, hogy elérhetem a dzsúrjó rangot és szekitorivá válhatok. Annak, aki folyamatosan edz, és közben abban reménykedik, hogy talán egy napon szekitorivá válhat, nagy megtiszteltetés hogy végül jokozunává léptetik elõ és 22 alkalommal szerezheti meg a tornagyõzelmet. Nagyon elégedett vagyok ezzel az eredménnyel.

K: A Sisót kérdezném. Hogy tekint arra a 15 évre, amit Takanohana jokozuna a dohjón töltött?
F: Nos, talán két szóban is össze tudnám foglalni: "Törekvés" és "Bátorság". Nincs kétségem afelõl, hogy tudta, mit csinál.  Valahányszor nehéz akadályba ütközött, mindig azt láttam, hogy mérlegeli a lehetõségeket, majd merészen szembenéz a problémával. Sokszor mintha szuroksötétben tapogatózva, reményvesztetten kellene keresnie a kiutat, amit végül elszántságának és bátorságának köszönhetõen mindig megtalál. Én ilyennek tartom.

K: Mint sisó, már a hejába belépése óta figyelemmel kísérhette. Már azokban az idõkben is merész elképzelései lehettek vele kapcsolatban. Mit mondana a jokozunának, aki végül valóra váltotta az akkori álmokat?
F: Azokban a napokban - amikor új tagként csatlakozott az istállóhoz - észrevettem, hogy sosem hagyja abba a munkát, hajnali 3-tól este fél tizenegy, tizenegy óráig dolgozik. Nyilvánvalóan egy életerõtõl duzzadó ifjú volt. Úgy találtam, hogy ez a fiú bizonyára szembe tudna szállni a legbrutálisabb kiképzõcsapattal is, amivel csak elõ tudunk állni. Aztán elkezdõdött érlelõdni bennem egy gondolat, - talán a nagyfokú kitartása miatt is - hogy egy napon talán eléri a szanjaku rangokat, de tudtam, hogy az ózeki vagy jokozuna címekhez már sok szerencsére is szüksége lenne.

K:Késõbb Takanohanát jokozunává léptették elõ. Az utóbbi két évben sokat szenvedhetett a különféle sérülései miatt. Mint sisó, milyen volt ez a két év az ön számára?
F: Nos, az elmúlt évben - nem is két évvel ezelõtt - a Natsu Basho 14. napján, emlékszem, beszéltem Takanohanával az utolsó napi (senshuraku) küzdelemrõl. Lényegében azt mondta, hogy felkészült a küzdelemre, még ha az az életébe is kerülne. Ennyire eltökélt volt. Az elhatározása szilárd volt. Mivel már akkor tudatában voltam szándékainak, elég idõm volt rá, hogy tudomásul vegyem a végsõ következményeket.

K: A Jokozunát kérdezném. Habár nem telt el túlzottan hosszú idõ azóta, mióta eldöntötte a visszavonulását, visszatekintve az elmúlt 15 évre mik voltak a legemlékezetesebb mérkõzések és események?
T: Elõszõr is az a Makusita meccs, ami biztosította a továbbjutásomat a Dzsúrjó osztályba (Tochihidake ellen az 1989-es Aki Basón, ami a Makusita júsót jelentette vereség nélküli eredménnyel). Továbbá az a meccs, ami a jokozunává való elõléptetésemhez vezetett (Akebono ellen az 1994-es Kyushu tornán, sorban a második tornagyõzelemmel, vesztes meccs nélkül zárva). Még mindig élénken emlékszem ezekre az eseményekre.

K: Mostantól, hogy birtokában van egy egygenerációs tosijori, edzeni és irányítani fogja a fiatalabb rikisiket. Hogy érzi most magát, hogy a Kyokai önnek adományozta ezt a mjószekit?
T: Megtisztelve érzem magam. A legjobbat fogom nyújtani, hogy a nekem adott Takanohana nevet a megfelelõ tisztelet övezhesse. Miután kissé lehiggadtam, szándékomban áll tanítani a sisóm vezetése alatt.

K: Talán kissé korai a kérdés, de milyen fajta rikisiket szeretne nevelni?
T: Nos, azt akarom, hogy szívósak és erõsek legyenek.

K: Korábban már említette a rajongókat, de tudna most pár szót szólni az emberekhez, akik Japánban mindenfelé támogatták végig a szumós pályafutása során?
T: Ma visszavonulok az aktív birkózók közül. Ugyanazzal a lendülettel, amivel az aktív szumós karrieremet is vittem fogom a következõ generáció rikisijeit is vezetni. Remélem, hogy segítségére és hasznára leszek a többieknek. Méltányolom a folyamatos irányítást és támogatást, amit eddig kaptam.

K: Miután ma végleg elhagyta a küzdõteret, milyen elvárásokat támasztana azzal a birkózóval szemben, aki az ön nyomdokaiba fog lépni?
T: Nos, tudja... ahogy visszavonultam az aktív szumótól, remélem, hogy a Kyokai olyan körülményeket fog biztosítani, ahol a rikisik szabadon versenyezhetnek. Ha lesz rá lehetõségem, a Kyokai tagjaként szeretnék ehhez magam is hozzájárulni.

K: Rengeteg nagyszerû meccsen vett részt a pályafutása során, de ha egyetlen nagy ellenfelet kellene megneveznie, kit választana?
T: Nos, ismét csak azt kell mondanom, hogy az a meccs, ami eldöntötte, hogy jokozunává léphetek elõ, melyet Akebono jokozuna ellen vívtam. Egyszerre kezdtük a szumót. Határozottan úgy érzem, hogy õ volt az az ellenfél, akivel szemben ki tudtam bontakoztatni a képességeimet.

K: Az ojakatát kérdezném. Ön megszûnt apának lenni, ahogy a jokozuna csatlakozott az istállójához. Most viszont, hogy a jokozuna visszavonult, lát-e valamilyen változást, fog-e valamilyen elmozdulás történni a sisó és az apaszerep között?
F: Csak annyit tudok mondani (nevet), hogy a múltban sem volt soha jelentõsebb beszélgetés köztünk, mint apa és fia között, szóval ilyen értelemben szeretném, ha több ilyen beszélgetésünk lehetne. A jokozunának gyermekei vannak, õk az unokáim, és ott a felesége is, Keiko, szóval nagyon várom már, hogy egy boldog családi kapcsolat alakuljon ki közöttünk.

K: A jokozuna a Futagoyama istállóhoz tartozó ojakata lesz, vagy azonnal független lesz, saját istállót alapítva. Meg tudná mondani nekünk, hogy eldõlt-e már ez a kérdés, vagy van-e esély arra, hogy errõl elhatározás szülessen a közeljövõben?
F: Elõször is idõt szeretnék neki adni, hogy fizikailag és szellemileg is kipihenhesse magát. Aztán arra számítok, hogy dolgozni fog nekem mint a hejához tartozó ojakata. Amikor eljön a megfelelõ pillanat, szeretném, ha örökölné tõlem az istállót.

K: Tehát azt mondja, hogy nem fog saját istállót alapítani?
F: Pontosan.

K: A Jokozunát kérdezném. Az az érzésünk, hogy ha nem sérült volna meg, akkor kicsit tovább is tudta volna folytatni a pályafutását.
T: Még ha nem is lettek volna térdsérüléseim, , úgy hiszem akkor is vesztettem volna.. Mind erõben, mind gyorsaságban meggyõzõ fölényt éreztem az ellenfeleimben.

K: Mik voltak azok a dolgok, amikkel a legtöbbet törõdött mint birkózó?
T: Ahogy a sisó gyakran mondja, légy energikus, szívós és sose add fel. A dohyo kerek, így mindig olyan birkózó próbáltam lenni, aki a legtöbbet tudja kihozni a mozgásából.

K: Mik voltak azok a dolgok, amiket a legnehezebb volt szellemileg feldolgozni?
T: Mialatt jokozunaként versenyeztem, egyik sérülés jött a másik után. Fájdalmasan nehezek voltak azok az idõk. Hálás vagyok azoknak, akik támogattak ezekben a nehéz idõszakokban - a rajongók, akik a nevemet kiáltozták mialatt én a hanamicsin álltam, az idõsebb rikisik a hejában, és azok a fiatal rikisik akik gondomat viselték.

K: Testvére, a már régebben visszavonult Wakanohana jokozuna mit jelent önnek személyesen?
T: Az ok, ami miatt beléptünk a szumó világába, némileg különbözik, de végülis õ a bátyám, szóval olyasvalaki, akit nagyon közel érzek magamhoz. Tudom, hogy erõsebbek lettünk azáltal, hogy együtt gyakorolhattunk.

K: Hogy magyarázta el a családjának a visszavonulási szándékát?
T: Egyszerûen csak közöltem velük. Úgy hiszem, hogy akkor én és a családom egyformán azt szerettük volna, ha visszavonulok.

K: A torna alatt úgy döntött, hogy nem beszél a riporterekkel. Mi volt ennek az oka?
T: Azt a vágyamat jelezte, hogy a dohjóbeli, és ne a dohjón kívüli viselkedésem alapján ítéljenek meg, mivel úgy éreztem magam, mintha valódi csatát vívnék. Reméltem, hogy a nagy izgalomból önök is megéreznek valamit. Most úgy érzem, hogy felszabadultam a gyötrõ érzés alól.

K: Eredmények szempontjából igencsak feladta a leckét a fiatal rikisik számára.
T: Ez csak annak az eredménye, hogy megpróbáltam végig olyan intenzíven dolgozni, mint a szumós karrierem kezdetén. Sosem foglalkoztam új rekordok beállításával.

K: Mit gondol, mi motiválta önt leginkább?
T: A rajongóktól kapott elismerés. Minden másnál büszkébb vagyok arra, hogy még mai napig is nagyon szeretem a szumót.

K: Ha azt kérdezném öntõl, mit jelent jokozunának lenni, mit felelne erre?
T: Mindig képesnek lenni arra, hogy 120%-ot nyújtsunk. Ellenállni az ellenfél erejének, amennyire csak tudunk. És rendkívül fontos, hogy legyen egyfajta szellemi energiánk arra, hogy az ellenfelünkkel úgy tudjunk szembenézni a küzdõtéren, mintha mindenképpen mi gyõznénk majd.